Mama

Beültem a Mákos Gubába. Lucával ettünk ott, ha ‘kirúgtunk a hámból’. Amolyan menzahely, kedves, magyaros. Lucu szeretett ott enni, a kis kockás terítőn, kedvelte a kedves, figyelmes fiatal pincéreket és a fííinom étkeket.
Ma egyedül akartam ott enni. Rá gondolva. Vele. Igen, kicsit Vele, nem, nagyonis Vele.
Estefelé tértem be, addig nem is ettem, nem kívántam. A pincér köszöntött Jó estéttel. A fény miatt már magam még nem éreztem az este jöttét, a szavai ereje figyelmeztettek a napszakra. Egy jó órája ennek.
Oda ültem, arra a másik helyre, ahová szoktunk. Két kedvenc irányban helyezkedtünk, most maradt a balra, elbújva.
Rendeltem, amit ő szokott. Kis napi leves, kis rántott sajt, kis sültkrumpli, na én kechupot nem kértem. Aztán uborka tejföllel, ezt mindig feleztük és kis Gundel. Inni pedig házi limonádé, nem túl hideg.
Elkezdtem a könyvem, folytattam ahol abbahagytam. Hallom, hogy nincs háttérzene, de alighogy ezt gondolom, egy pincérfiú már kapcsolja is a zenét. Addig nem is volt, holott általaban mindig szól a zene
Mama. Kovács Kati. És nagy hangerővel, ahogy nem lehet nem meghallani, és még kellemes.
A sorok már nem lettek érdekesek, a szöveget nem értelmeztem, meredtem a fekete fehér lapra. Egy pontra. Megjelent Lucus, ahogy egy ideje a lelkemben él. Aranyfürtösen, aranyszínnel és énekli Kovacs Katival teli tüdővel a Mama című számot. Nekem. Boldogan. Hálát adva és megköszönve.

Nem kellett és nem is tudtam sírni. Boldog voltam, mert éreztem őt és ugyanakkor hogyne fájt volna. Végtelenül.. Figyelni kezdtem a szöveget. Azóta tudom, ‘ amíg élek nem kell félned.. Én vigyázok rád, már ezután!’
Tudom, hogy él, talán soha ennyire teljesen még nem élt, fájdalom nélkül, terhek nélkül.

Szeretlek.

Anya.

2013. Június 29. Budapest